Rejtett iskolatörténet: a Bénák SC (1974-1985) - v3

2017. június 13.

Ha egy tesiórán kialakított focicsapat baráti társasággá alakul, akkor mondhatjuk-e, hogy az iskola eleget tett közösségépítő funkciójának? Ha ez a csapat tizenegy évig működik, nyolc esztendővel megfejelve a gimnáziumi éveket, akkor iskolatörténeti jelenséggel állunk-e szemben? Ha a Dózsa téri ketrec mellett vezet el az utunk, tudjuk-e, hogy ez volt a Bénák SC "oroszlánbarlangja?"

Akárhogy is volt, az 1972-ben kiadott iskolai évkönyvben (nyilván a suli fenállásának 80. évfordulójára adták ki) még nem olvashattunk a Bénák SC-ről.  Az 1992-ben kiadott jubíleumi évkönyvben szintén nem találunk utalást erre a csapatra. Pedig a két dátum között történt valami, ami sokunk számára emlékezetes volt.

1974 késő ősze. Néhány fizika tagozatos fiatalember (ez nem a csúfolódás helye, ilyen tagozat is volt) ismét szomorúan veszi tudomásul, hogy nem fér be a játszók közé. A nagyfiúk, a menők rúgják a labdát a ketrecben. Tudjuk, hogy működik ez. Atesz választja Bubát, Buba választja Cokit, Coki füttyögve hívja a Dudut, aki pedig Atesz jó barátja. A kör bezárul.  A sztárok meg a többiek régi mintája ez.  A menőség és lúzerség dinamikája évtizedek óta változatlan. Ma is minden fiatalnak meg kell küzdenie a kétségeivel, elfogadják-e, beveszik-e a "csapatba"  (bármit is jelentsen az, hogy "csapat").

És akkor valakinek eszébe jut: mi lenne, ha az örök kimaradók maguk is csapatot alakítanának? A felmentettek, gerincferdültek, rövidlátók, lúdtalpasok gyülekezete felvehetné a Bénák SC nevet. Szép, önbizalomtól duzzadó névválasztás... A csapat színei legyenek sárga és fekete, a címerben pedig álljon egymásnak támasztva egy mankó és egy hentesbárd.

Így alakult meg a Bénák SC. Már nem tudni, hogy 1974-ben történt-e még ez, vagy már átcsúszott az 1975-ös évre. Az ereklyeként őrzött "béna-napló" ugyanis egy osztálytalálkozó után szőrén-szálán eltűnt. Így hát az emlékekre hagyatkozunk. A legények egymást között játszottak két csapatot alakítva, de hamar megjelentek az ellenfelek, a "testvércsapatok".   A Kisudvar SC a Fazekas Gimnáziumban működött, pályájuk inkább ötszög, mint téglalap alakú volt. Főleg ők játszottak nálunk, mi csak egyszer szerepeltünk ott. Az Arany Gimnáziumban alakult St. Gold legénysége pedig egy sima baráti társaság volt,  a bénáskodás legkisebb nyoma nélkül. Így aztán a kiadós vereségek napirenden voltak. Viszont a pályájuk, fenn a hegyen roppantul hangulatos volt - és ami ennél is többet nyomott a latban, hatalmas, széles kapukkal szerelték fel. Nyeltük is a gólokat, mint kacsa a nokedlit. Bezzeg hazai pályán, a Dózsa téri ketrecben megtáltosodtak a Bénák! A kis kézilabdakaput volt esély eltorlaszolni, így aztán rendszeresen három söprögetővel és egy porszívóval állt fel a gárda.  Legalábbis a béna-napló tudósítása szerint, melyet ennyi év távlatából sem nehéz idézni, hiszen annyit röhögtünk rajta, hogy belénk vésődtek a szavak. Bár azt hiszem, az újabb generációk számára már a söprögető szó sem érthető. Fogalmazzunk hát úgy, hogy a  Bénák játékában a lelkes, ámde fejetlen rohangászás éppúgy jelen volt, mint a saját kapu szívós védelme. És egyszer-kétszer még a csajok is kijöttek sikítozni, hogy hajrá Bénák ! (És volt még néhány hasonlóan eredeti, de  fülünknek kedves szurkolói mondókájuk is.  ;-))

Ismerkedjünk meg a Bénák SC játékosaival! A kapuban három opció is volt - ami közössé tette őket, az a szinte azonosan alacsony védési hatékonyság. Talán Sulcban volt a legtöbb "kapustehetség" - de ő nem mindig ért rá. Guriga volt a legnagyobb termetű a három fiú közül - így aztán elég jól beterítette a kézilabda kaput. A sarokra tartó lövésekre valami utánozhatatlan technikával mozdult - mely technika ötvözte a lassított filmek hangulatát a szánkban elomló csokoládé szétterülésének érzésével. Végül Bakó erős rövidlátó volt, gyakorlatilag nem látta a labdát, ezért elugrani sem tudott előle. A három kapus az évek során sok-sok góltól mentette meg csapatát azzal, hogy néha "csak úgy" elakadt bennük a labda.  A védelemben - az épp szabadnapos kapus(ok) mellett -  ott loholt Józsi, aki ütemtelen szerelési próbálkozásaival bárkit képes volt néhány perc alatt lerúgni. A "Józsi neeeeeeee!" kiáltást sokszor hallottuk jónevű, igazolt sportolók szájából, miközben betonhátvédünk közelített hozzájuk. Méltó társa volt Pistike, aki a világ legszelídebb emberének számított, de mivel a labdát csak időnként találta el, viszont az ellenfél bokáját annál gyakrabban, pokróc-durvaságú hátvédként élt partnereink tudatában. Sajnos Pistike hamar eltűnt játékosok gyorsan változó forgatagában. A középpályán Tabymick és Nagygábi szédítették az ellenfelet azzal, hogy ránézésre nem is mozogtak bénán, pedig... mindketten a legkeményebb kemény maghoz tartoztak. Később szerepelt még itt egy Gyurika nevű kedves, madárcsontú fiatalember is - hová jutott a Béna-mozgalom néhány év alatt, ha már őt is bénának neveztük!  A csatársorban pedig ott volt a csapat ékköve Atfiz, a szemüveges, bakancsos gólvágó. Szinte mindig bakancsban játszott és ezzel hmm... némi óvatossággal vegyes tiszteletet vívott ki magának. Mozgását saját maga hasonlította a béna-naplóban a "kukorica-mangalica koca kecses, ruganyos járásához" és mindenkit biztosítanunk kell, hogy nem túlzott. Felfoghatatlan, hogy extrán suta mozgásával hogy rúghatott annyi gólt. Fájdalmas, hogy Atfiz már több, mint húsz éve nincs közöttünk...

A tesi órákon általában kaptunk egy labdát, és a Bénák az osztályválogatottal mérkőzött.  Csupán legenda, hogy mindig a Bénák győztek. Nem győztek mindig, már csak azért sem, mert egy idő után a fiúk többsége a Bénák SC játékosa lett, valójában tehát két béna csapat játszott egymással. A béna-naplóban is új nevek tűntek fel: Csí, Seci, Jabló, Béla.... Ők már az új korszak hírnökei voltak. Jól, sőt nagyon jól focizó fiatalokról volt szó... a barátaink voltak. A csoportképződés dinamikája ugyanis oda vezetett, hogy a dacos "mi bénák vagyunk" hozzáállásból a "mi vagyunk a Bénák baráti kör" lett. Innen kezdve a délutáni bénafocik az egyre terebélyesebb baráti kör örömjátékát jelentették.  A hivatalos meccseken pedig játszottak a "jók", Csí és Seci ontották a gólokat és ha már nagyon vezettünk, csereként beállt egy-két ős-béna is. De ez ritkán fordult elő... Az 1976-os Madár kupa döntőjében a testnevelés tagozat csapata simán verte 5-2-re a Bénák SC-t, pedig akkor már az alapító tagok csak perceket töltöttek a pályán. De nem számított... Ma sem számítana a vereség, ha van egy összeszokott, megbízható, védelmező baráti társaság körülöttünk.  Az új emberek pedig egyre csak jöttek, már velünk focizott Süni, Pilács és Dani is. Micsoda véletlen, évek múlva már ők alkották a  túrázós-evezős társaság magját. 

Csak azt sajnálom, hogy néhány kétes minőségű fotón kívül semmilyen dokumentum nem maradt ezekről az évekről. A béna-napló elveszett. Kevés fénykép készült, pedig a csoporkép-mániám már akkor is megvolt. Ma már másképp lenne - minden osztálykiránduláson, minden diákról készül legalább tíz ölelgetős szelfi.  De a régi délutánok - megszépülve - már csak emlékeink között ragyognak tovább,  hasonlóan a tündöklő diáklányokhoz, akikről szintén nem készült fotó.

Ballagás után még nyolc (!) évig találkoztunk a Dózsa téri pályán. A gesztenyefákkal  határolt, hol napégette, hol eső áztatta pálya volt a Béna-stadion. Már végképp nem számított, ki volt petőfis, móriczos, fazekasos, ki jött a piaristáktól. Ha mindenki egyszerre ráért volna, talán huszonöten is összejövünk a ketrecben. Ez persze soha nem fordult elő, de a rendszeres bénafocik mutatták, hogy nekünk még volt időnk az önfeledt játékra. Ha semmi másért, de ezért irigyelhetnek minket a mai gimnazisták.