A Jablonkay-terem névadója

2025. január 11.

  Jablonkay tanár úr  

Dr. Jablonkay István 1913-ban született Solymáron, szülei tanítók voltak. A Pázmány Péter Tudományegyetemen földrajz és természetismeret tárgyból szerzett tanári diplomát, később doktorátust is. Alapítója volt a solymári cserkészcsapatnak. Katonaként Piliscsabára vezényelték, majd onnan Észak-Erdélybe. 1941 és 1956 között Marosvásárhelyen élt és tanított, ott alapított családot is. 1948-ban alapító tagja volt a Marosvásárhelyi Egyetem Gyógyszerészeti Karának. 1956-ban tért haza, 1974-ig a Petőfi Gimnázium tanáraként dolgozott. 
1966-ban kezdődött solymári helytörténeti munkássága. A Helytörténeti Társaság, a Pilisvölgye Helytörténeti Gyűjtemény – melynek a folytatása  a mára nevét viselő helytörténeti múzeum – egyaránt tevékenységének lenyomata. Munkásságért 1994-ben a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztje kitüntetést vehette át. 2000-ben hunyt el, 2013 óta nevét őrzi iskolánk biológia terme. Ekkor, születése 100. évében emelte tisztelete jeléül díszpolgárává a solymári
képviselőtestület is.

Egy életrajz legyen pontos és tárgyszerű, mégis a tanárember munkásságát inkább azok a fotók és emlékképek őrzik, melyek a környezetében, diákjaiban mentődtek el.  Tekinthetjük az egymást követő ballagási és osztályképeket. A nem felejthető kirándulások, részvétel ásatásokon, a földrajz szakkör mindennapjai szintén az emlékezet részei.  

Az első petőfis osztály, 1957

Ballagás, 1970 körül

Még egy ballagási fotó, ezúttal 1974-ből

Amikor pedig eljön az ideje, a régi diákok megjelennek és elmondják, mi történt velük.  Herein Mária így emlékezett:

„Emlékeim Dr. Jablonkay István tanár úrról, Pista bácsiról.
1972 lehetett, amikor másodikos gimnazista koromban megtudtam, hogy van iskolánkban Földrajz szakkör. Mindig is nagyon érdekelt a földrajz, már általános iskolában elhatároztam, hogy ezzel szeretnék foglalkozni. Megkértem hát osztálytársunkat, Jablonkay tanár úr lányát, hogy a nagyszünetben kísérjen a tanáriba és  „hozzon össze” édesapjával, a Földrajz szakkör vezetőjével.
Pista bácsiról már hallottam, mert nővéremet is tanította, aki két évvel felettünk járt. Emlékszem, örömmel fogadott, amikor elmondtam, nagyon szeretnék csatlakozni a szakkörösökhöz, de megkérdezte,  milyen tanuló vagyok, milyen volt a bizonyítványom az előző évben. Szerencsére nem kellett szégyenkeznem, így bekerültem a Földrajz szakkörbe, ahol tényleg csak szinte jótanuló, érdeklődő diákok voltak.
 Pista bácsi nagytudású, széles műveltségű földrajz-biológia szakos tanár volt, akinek azonban a történelem, a művészettörténet és a magyar irodalom is a kisujjában volt. Sokszor ámulatba ejtett minket rendkívűli tudásával. A Földrajz szakköri kirándulások nemcsak nagy élményeket jelentettek, , hanem jócskán gyarapították  tudásunkat. És Jablonkay tanár úr nagyon tudta, hova kell vinnie a diákjait, hogy hazánk természeti kincseit , népszerű vagy kevéssé ismert nevezetességeit megmutassa. Az osztályfőnökök is igyekeztek megkérni Pista bácsit, hogy jöjjön velük és  legyen „ idegenvezetőjük „ az osztálykirándulásokon, mert nála alkalmasabb tanárt erre nem találtak volna.
 A diákokkal szeretettel, tisztelettel bánt, nem emlékszem, hogy valakivel is konfliktusa lett volna. Ez a tisztelet, szeretet kölcsönös volt, a tanulók is nagyon kedvelték, mi sem mutatja ezt jobban annál, hogy a Solymári Várban történő emléktáblaavatásra( 2006?) szinte minden szakkörös hiánytalanul eljött és lerótta tiszteletét. Jablonkay tanár úr a solymári Vár romjainak ásatásába  a 70 es években bevonta önkéntes  diákjait, akik  több évtized múlva nagy lelkesedéssel mesélték a már szépen helyreállított Várban, mit hogyan ástak és mi mindent találtak. Az tájékozódás gyakorlását elősegítő kirándulások segítettek bennünket az önállósodásban, térképpel a kezünkben, sűrű ködben próbáltuk elérni úticélunkat kislétszámú csoportokban. Az esti, kirándulások utáni vendégségek Pista bácsiék solymári lakásán, a meleg tea hangulata és a vendégszeretet mélyen bennünk maradt.
Nem ez volt az egyetlen visszaemlékezés a teremavatón, 
Az egyik legtartalmasabb többnapos kirándulásunk  Nyugat –Magyarországra és az Örségbe vezetett . Jablonkay tanár úr a legszebb helyekre vitt, mesélt, mutatta az Árpád-kori kis templomokat, és közben hazaszeretetre és hitre nevelt. Az őriszentpéteri Árpád-kori kistemplom körül tengernyi ibolya nyílott, ebből szedtünk mi diákok egy csokorral és tettük a Szentsírra. Az akkori Húsvét hangulatát, amit 16 évesen éltem át, sosem felejtem el, és minden évben felidéződik, amikor Őriszentpéteren járok. Nem tudtuk, de mélyen sejtettük Jablonkay tanár úr ideológiai „hovatartozását”.
1973 márciusában, a Petőfi évforduló kapcsán nagysikerű kiállítást rendeztünk a Petőfi Gimnázium biológiai nagytermében. Hogy mi minden került kiállításra pontosan, már nem emlékszem, de a három napos ünnepségsorozat keretében több Földrajz szakkörös tartott diavetítéses kiselőadást . Földrajzos lelkem nagyon örült akkor is, amikor kihirdették a Petőfis földrajz pályázat eredményét és első díjat nyertem. Pista bácsi mindig egy harmadévest jelölt ki a Földrajz szakkör elnökének, nagyon örültem a megtiszteltetésnek, hogy 1973- ban engem választott.
Hogy kiből milyen tanár lesz, azt nagymértékben befolyásolja az, mit kapott saját tanáraitól. Dr Jablonkay István tanár úr olyan nagytudású „régi vágású” tanár volt, akit mindenki tisztelt, akit minden diák példaképének tekinthetett. Ideális tanártipus volt, nyugodt, kiegyensúlyozott, a diákban tisztelte az embert, sosem nézett le senkit, szeretettel volt mind kollegái, mind tanítványai iránt.
Amit ma korszerű módszertani eljárásoknak, kompetenciafejlesztésnek, projektnapoknak, csoportos munkának, párban történő gyűjtőmunkának, prezentációnak hívnak, azt Jablonkay tanár Úr már 40 éve alkalmazta.( csak akkor nem így hívták!)
Megérdemelné, hogy a jövőben a Petőfi Gimnáziumban tanuló diákok is megismerjék nevét és egy terem őrizze emlékét.
 

dr. Kőrösné Herein Mária
földrajz-német –norvég –német nemzetiségi középiskolai tanár”

Montázs a teremavató képeiből (2013)

Nem ez volt az egyetlen megemlékezés a teremavatón, dr. Jankovics András sorai következnek.

Egy tanítvány búcsúja

Tanár Úrnak jelentem, az osztály létszám nem tudom mennyi. De  Tanár Úrnak jelentem, hogy a földrajz szakkör tagjai itt vannak teljes létszámban, ki testben, ki lélekben.
Itt vagyunk megköszönni örökségünket. Mi a Petőfi Gimnázium valaha volt ambíciózus tanulói földrajz szakkörként nevesítettük magunkat, pedig történelmet írtunk, biológiát tanultunk, helyismereti, helytörténeti kutatómunkát folytattunk nem hobbi szinten, nem középiskolás fokon. Többek voltunk, mint lelkes amatőrök, önjelölt régészek, és mohó kincskeresők. Mi voltunk azok, akik sziszifuszi elszántsággal rakosgattuk fel a lehullott köveket a solymári várdombra, és megadó, csendes melankóliával olvastuk a Solymár története és néprajza c. könyvben a munkánk hiábavalóságáról szóló sorokat.

Tanár Úrnak jelentem , a munkánk nem volt hiábavaló. Azokat a köveket soha senki nem dobálta szét, amit mi raktunk össze. Azok a kövek ma is ott vannak, és megszólalnak , és beszélnek, ha kell, az értő füleknek.
Tanár Úrnak jelentem, megértettük a tanítást. A történelmet nemcsak azért kell jól megtanulni, hogy a régi hibákat, hülyeségeket ne kövessük el, hanem, hogy újabbakat se véthessünk. Ennek tudása a mi hagyatékunk. A gyűszű történelem, a mikrohistorizmus, helytörténeti missziós kutatómunka, a biológiai ökoszisztéma felfedezésének öröme, a rendszerező precizitás, az utolsó polihisztorokra jellemző nyitottság: Ez a mi örökségünk!
A jövőbe vetett hit kegyelmének öröme, az a pedagógiai ajándék, amit bátran tékozolhatunk.Minél többet adunk belőle, számunkra annál több marad.
Tanár Úrnak jelentem  az önkéntes solymári várvédők száma elfogyóban. Lassan tablóba rendeződünk mi magunk is. Fogyunk, mert támad az ellenség a közömbösség közkatonái és a butaság gyalogosai barbár öntudattal. Támadnak a hazugság bajnokai, hazugságszakértők, a fondor stratégák, helyzetelemzők, füllentő tábornokok, a gondolat csendőrei, múltunk soha nem pihenő kozmetikusai.
Tanár Úrnak jelentem, mi felkészültünk, jól felkészültünk  azokból a tantárgyakból, amit nekünk tanított: felkészültünk becsületből és felkészültünk igazságból és hitünkből, felkészültünk elmúlásból, és  felkészültünk feltámadásból. Köszönet érte!
Most egy időutazásra hívom Önöket! 1973 kora tavaszán egy maroknyi kölyökcsapat sétált az ócsai lápréten. Vezetőjük egy barettsapkás , magas termetű, acélos tekintetű délceg tanárember volt. Igen, mi voltunk azok. Ébredt a sárrét, kicsi, vidám szinű virágok bújtak elő a tőzegből, madárdal szólt, és langyos ígéretekkel fújt a szél.
Tanár Úr egyszer csak hirtelen lehajolt, és egy kis sárga virágot szakított, dudorászva sapkájára tűzte, és rám nézett egy pillanatra.
Ezt a vizuális emléket, mint szentképet őrzöm. Úgy hiszem, ha létezik összhang ember és természet között, akkor ezt az örökkévalóságnak megmentett pillanatot boldogságnak hívják akkor, és most, és mindörökké.

                                                                                Dr. Jankovics András